Vasárnap délután, a háttérben Harry Styles duruzsol. Éppen a zabkásám utolsó falatait eszem, és horribile dictu, se a kalóriatartalmát, se a benne lévő makrók arányát nem tudom. Tükörbe nem néztem még ma, nagyjából tudom, hány kiló vagyok, de egyáltalán nem érdekel. Nem fogok ma edzeni, és nincs tőle lelkiismeret-furdalásom.

Ez nem egy utópia, ez az én valóságom.

Jó lenne azt mondani, hogy mindig is így volt – de ez már nem lenne igaz.

A történet eleje biztos ismerős: 13 éves voltam, nagyban lefoglalt a kamaszodás, az élet értelmének megfejtése, amíg be nem csapott a mennykő: “Ágikám, hogy megcombosodtál!” – ezt tovább nyomatékosítandó, paskolás kíséretében. A mai napig elfutja a szégyen az arcomat.

Ez az első konkrét emlékem arról, hogy megszégyenítenek a testem miatt.