Az ünnep definíciója, a Magyar Néprajzi Lexikon szerint:

“olyan különleges időszak (vallásetnológiai szemszögből nézve „szent idő”), mikor a közösség a megszokottól eltérő módon viselkedik. → ünnepi szokásokat hajt végre, más → előírásokat és tilalmakat (→ tilalom) tart be, mint hétköznapokon. – Létrejöttük fontos társadalmi szükségletet elégit ki, ünnepet minden emberi kultúra ismer. A megszokott életritmus ilyenkor megváltozik, a napi munka helyet ad az ünnepi cselekményeknek, melyek gyakran serkentő hatásúak (tánc, ének, versenyek, futás stb.), ill. a közösséget érintő múlt események, szóbeli vagy imitatív felidézésével a közösség összetartozásának tudatát fokozzák. – Az ünnep létrejötte kezdetleges fokon a táplálékul szolgáló növény- és állatvilág, továbbá az emberi élet fő fázisaival kapcsolódik össze: a születés, megújulás, halál ünnepei. Az időszámítás, a naptárkészítés fejlődésével párhuzamosan kialakulnak a → naptári ünnepek, és a mezőgazdasági munka fontosabb – főleg kezdő és végző – fázisai is részben naptári ünnepekké lesznek.”

https://mek.oszk.hu/02100/02115/html/5-1049.html

Szóval ünneplés mindig is létezett. Nagyon fontos, hogy időnként megtörjük a mindennapok monotonitását.

Ha nagyon drámai szeretnék lenni, úgy is fogalmazhatnék, hogy az elmúlt napok bejegyzései erre a pillanatra készítettek fel.

A kurzussal azt remélem, hogy segíthetek abban, hogy jobban elkezdj bízni magadban – és egyre többször dönts a saját igényeidet szem előtt tartva.

Remélhetőleg kicsit már könnyebb szétválasztani, hogy mi az, amit tényleg nem szeretnél, és mi az, amit csak valami külső nyomasztás, vagy abból keletkezett szorongás miatt nem csinálsz.

Azt szeretném, hogy ha olyan helyzetben találod magad, amikor valaki más miatt mondanál nemet – mondj igent, vagy legalábbis egy talán-t.

Nem véletlenül nem az lett a kurzus címe, hogy Az önbizalom alapjai – ugyanis szerintem (meg a pszichológia szerint) az önelfogadás és az önbizalom nem teljesen ugyanaz.

Van átfedés – általában olyan irányból, hogy az önelfogadás segít egy stabilabb önbizalom megszerzésében.

Miben különböznek?

Az önbizalom jellemzően pozitív tapasztalatokra, megítélésekre, mások és saját magunk által nagyra tartott jellemvonásokra épül. Lehet önbizalmam attól, hogy egy képességet magas szintre fejlesztek, vagy attól, hogy mások szerint szép vagyok, vagy attól, hogy mindenki szereti a főztömet.

Az önelfogadás viszont ennél továbbmegy – felfedezi a kevésbé elismerésre méltó, szeretnivaló részeket, és azt mondja: ez is én vagyok, ez is hozzám tartozik, és ez nem jelenti azt, hogy kevésbé lennék értékes.

Remélhetőleg, mire eljutottál idáig, az előző mondat már nem teljesen idegen koncepció 🙂

Viszont ebben a bejegyzésben kifejezetten a pozitív dolgokra fogunk fókuszálni.

Az elmúlt napok során elég sok mindent végigvettünk, ami segíthet abban, hogy kicsit jobban felfedezd magad.

Ne aggódj, a végkicsengés pozitív lesz 🙂 De most kicsit foglalkozzunk azzal, hogy pontosan mi az, amit nem szeretsz magadban, amivel elégedetlen vagy.

Az önelfogadás nem egyenlő a feladással vagy az elhanyagolással, természetesen lehet fejlődni!

És még mielőtt elkezdenéd sorolni a különböző testrészeidet – egy picit másképpen gondolom ezt a kérdést. Olyan tulajdonságokra gondolok, ami nem a külsőddel kapcsolatos.

Ne aggódj, nem ennyi lesz a feladat – mindjárt mondom, mit lehet kezdeni ezzel a listával.

Megnyitod az instagramot, szembejön egy kép, amitől rosszul érzed magad. Mert ő szebb, vékonyabb, boldogabb, gazdagabb. Közeleg az érettségi találkozó, rossz érzés van a gyomrodban. Láttad Facebookon, hogy a volt osztálytársadnak mennyivel jobban megy, és előre félsz, hogy mi lesz, ha rákérdeznek, hogy veled mi van.

Ahogy ezeket a rossz érzéseket vizsgálod, felmerülhet benned, hogy irigykedsz valakire. Ez gyakran társulhat szégyenérzettel, pedig az irigység is egy természetes emberi érzés, akkor érezzük, amikor úgy látjuk, valaki birtokában van valaminek, ami nekünk nincs, pedig ha lenne, mennyivel jobb lenne az élet. Például egy vékonyabb/izmosabb/magasabb/alacsonyabb test.

Az irigységgel gyakran jár együtt a hasonlítgatás, hiszen ha sikerül valamit találni, amiben úgy érezzük, mi vagyunk a jobbak, az segít ellensúlyozni az irigység okozta hiányt. Ez természetes védekezési reakció, de persze csak átmeneti megoldás, hosszú távon valószínűbb, hogy inkább egyre több és több dolgot találunk majd, amiben a másik jobb, míg a saját kvalitásainkról szép lassan megfeledkezünk…

Az irigységen nincs kikapcsoló gomb, de megtanulhatunk ezzel is együtt létezni. Az emberi lét olyan, hogy valószínűleg egész életünk során soha nem jön el az a pillanat, amikor minden, de minden megvan, amire vágyunk – főleg, hogy a kapitalizmus egyik mozgatórugója a végtelen igények kreálása, ez tovább nehezíti az elégedettség elérését és fenntartását. Szóval ezek nyomán én ki merem jelenteni, hogy az irigység és az önszeretet nem zárják ki egymást. Ettől még persze érdemes figyelni ezt az érzést, hogy nehogy önbántásba forduljon át.

Az előző cikk végén ott hagytuk abba, hogy mindenki vágyik a biztonságra, és hogy ennek a hiánya hogyan hat az önmagunkkal való kapcsolatra. Most kicsit megint személyesebb hangvételhez kanyarodunk, nem azért, hogy szavakat adjak a szádba, hanem azért, mert hátha az én személyes példáim segítenek a te tapasztalataidra is reflektálni.

Próbálj visszaemlékezni, hogy mik voltak azok az események, pillanatok, amikor nem érezted magad biztonságban! (Ha úgy érzed, traumatikus élményeket hoz fel, és nincs kapacitásod most ezzel foglalkozni, nyugodtan tedd félre! Ha szeretnéd inkább támogatással feldolgozni ezeket, fontold meg, hogy egyéni segítséget kérsz. A cél nem az, hogy újratraumatizáljunk! Ha érzed, hogy nagyon felkavar ez, akkor hagyd a saját emlékeidet, és inkább csak olvasd az enyémeket.)

Hogyan csapódtak le ezek a pillanatok benned?

Mondok néhány személyes példát. Nem azért, hogy sajnálj, hanem mert hátha segít esetleg felismerni olyan dolgokat, amikért akár tudat alatt magadat bünteted, pedig nem a te hibád.

Eddig leginkább azt vizsgáltuk, hogy te, mint egyén, mit tehetsz azért, hogy jobban érezd magad a bőrödben, és ez persze egy fontos és valid munka. Nemrég elkezdtem olvasni egy könyvet, ami viszont egyre élesebben rávilágít nekem az egész önelfogadás mozgalom hiányosságaira. Mutatom az idézetet, ami összefoglalja ezt:

Rögtön meg is válaszolnám ezt a kérdést: mindkettő.

A közösségi média egy kétélű fegyver – amennyit segít, legalább annyit tud ártani is.

Ezt nem fenyegetésként mondom! Nekem is rengeteget adtak, segítettek ezek a felületek, viszont ahhoz, hogy ilyen legyen a túlnyomó tapasztalat, szerintem elengedhetetlen a tudatosság.

100%-ig természetesen nem tudjuk kontrollálni, hogy milyen ingerek érnek ezeken a felületeken bennünket, de azért van beleszólásunk!

A diétakultúrának köszönhetően szinte mindenkinek lapul a szekrényében legalább egy ruhadarab, ami már ugyan nem kényelmes, de tartogatjuk, hogy “majd ha lefogytam”.

Apróságnak tűnhet, de mi van, ha mégsem az? Mi van, ha a gimis farmerod, ami már nem jön rád, sunyi módon akadályoz abban, hogy kibékülj önmagaddal?

Engedd meg nekem, hogy ezt a bejegyzést személyesebb hangvételben indítsam. Elképzelhető, hogy a te tapasztalataid nem egyeznek, vagy fognak egyezni ezzel, de a saját példám elmesélése talán segít abban, hogy a saját élményeidet felfedezd.

Miért van az, hogy bár sokszor már tudjuk, hogy a diétakultúrában való részvétel nem tesz jót nekünk, mégis nehéz ellépni tőle?

Ami az én esetemben a leginkább etette a diétákhoz való ragaszkodásomat, az a pozitív visszacsatolás volt.

Amíg vékony voltam, vagy inkább úgy mondom, a testem közelebb volt a társadalmi ideálhoz, addig sokat dicsértek, több férfi fordult meg utánam, barátságosabbak voltak velem új társaságokban, az orvosnál, állásinterjúkon.. És még sorolhatnám.

Ma már nem fáj annyira ezt leírni – de ehhez el kellett ezt gyászolnom.

Az önelfogadás sokszor tud katartikus, átütően örömteli élményeket adni – de van egy “árnyoldala” is, amiről szerintem kevesen ejtenek szót.