Melyik a kakukktojás?

A mindennapjainkat átszövő kapitalizmus egyik legfőbb célja a haszon. Ez nem automatikusan egy rossz dolog, de nehéz lenne nem észrevenni, hogy létezik egy olyan tendencia, ami arra buzdít, a haszon megszerzéséhez áldozz be elveket, jogokat, árnyalatokat.

Ami fekete-fehér, leegyszerűsített, azt többen értik, azaz többen veszik, azaz nagyobb a haszon.

Ez történik az önelfogadással kapcsolatos mozgalmakkal is, többek között a body positivityvel. Az egykor radikális, a társadalmat élesen bíráló mozgalom mára leginkább egy újabb hangzatos marketing hívószó.

Mostanra már biztosan sejted, hogy én nem hiszek abban, hogy varázsütés szerűen meg lehet magadat szeretni. Egy ideális világban talán lehetséges lenne az, hogy este még magamat marcangolva fekszem le, reggel pedig már magammal megbékélve kelek fel… De valójában nem így van. Nincs az a mantra, az az étrend, az az edzésterv, az a bármilyen termék, ami pillanatok alatt egyensúlyt teremt.

Ha mondjuk az Instagramot görgeted, főleg annak a “mainstream” részét (jól menő brandek, klasszikus influencerek profilja pl), akkor jó eséllyel azt látod, hogy a body positivityt az önelfogadás, önszeretet szinonimájaként használják.

Szerintem a kettő nem teljesen ugyanaz.

Nem lehet őket 100%-ig leválasztani egymástól, ezt sem állítom, de vannak dolgok, amik megkülönböztetik a két fogalmat, amit szerintem fontos tisztázni, mert mind a két fogalom teljesebbé, hasznosabbá válhat, ha értjük, hogy melyik pontosan mit képvisel.

Tulajdonképpen a body positivity gyökerei a viktoriánus korban születtek.

A viktoriánus ruha reform egy feminista mozgalom volt, céljai:

• kevesebb nőket megnyomorító ruhadarab (pl extrém fűző)
• egy nő ne legyen köteles sok-sok réteg ruha alatt rejtegetni a testét
• nők is hordhassanak nadrágot

A 19. századról beszélünk, ide s tova úgy 200 évvel ezelőtt fogalmazták meg, és kezdtek el harcolni a nők ezekért. Ehhez képest hol tartunk ma?..

Persze, azért nem ugyanott. Sok tekintetben jobb helyzetben vagyunk most, és a világért se szeretnék visszamenni.

Az azonban igen elgondolkodtató, hogy ez a három kérés úgy tűnik, a 21. századra se teljesült maradéktalanul.

Még mindig lelkesen reklámozzák nekünk a fogyasztó öveket, a lábakat tönkretevő magassarkút, a fájdalmas kozmetikai kezeléseket. Továbbra is rengetegen vannak, akik szerint ha egy nő szellősen öltözik, akkor értékét vesztette, tiszteletet keveset, vagy egyáltalán nem érdemel. És igen, olyanok is vannak jópáran, aki szerint egy igazi nő ruhába, szoknyába öltözik, illetve átvitt értelemben is elítéljük, ha a nő hordja a nadrágot.

A body positivity következő állomása: a 60-as évek.

Vasárnap délután, a háttérben Harry Styles duruzsol. Éppen a zabkásám utolsó falatait eszem, és horribile dictu, se a kalóriatartalmát, se a benne lévő makrók arányát nem tudom. Tükörbe nem néztem még ma, nagyjából tudom, hány kiló vagyok, de egyáltalán nem érdekel. Nem fogok ma edzeni, és nincs tőle lelkiismeret-furdalásom.

Ez nem egy utópia, ez az én valóságom.

Jó lenne azt mondani, hogy mindig is így volt – de ez már nem lenne igaz.

A történet eleje biztos ismerős: 13 éves voltam, nagyban lefoglalt a kamaszodás, az élet értelmének megfejtése, amíg be nem csapott a mennykő: “Ágikám, hogy megcombosodtál!” – ezt tovább nyomatékosítandó, paskolás kíséretében. A mai napig elfutja a szégyen az arcomat.

Ez az első konkrét emlékem arról, hogy megszégyenítenek a testem miatt.